Amint a telefon éles csörgése felriasztott álmomból, tudtam, hogy valami nincs rendben. Péter volt az, a legjobb barátom. Hangja szokatlanul megtört volt, szakított a barátnőjével, és kérte, hogy feljöhessen.
Megkönnyebbülés fut át rajtam, majd a már jól ismert bűntudat. „Mégis mit gondolok? A barátom szakított, és én ennek örülök?” Nem tehetek róla. Ismét eltöltött a remény, hogy talán most lesz esélyem. Nem először… Tudja, hogy meleg vagyok, de azt nem, hogy szeretem… reménytelenül… évek óta. Akárhányszor összejön egy lánnyal, a szívem széthasad, de amikor szakít, a fellegekbe járok, annyira boldog vagyok. "Szánalmas vagyok, mi? Tudom, hogy az."
Fél óra sem kellett, hogy ideérjen. Láttam rajta, hogy maga alatt van, de nem akartam erőltetni. Majd mesél, ha úgy érzi. Legszívesebben átöleltem volna, és ringatnám, amíg el nem alszik, amíg minden fájdalmát el nem engedi. Nekem jobban fájt őt így látni, mint ahogy érezhette magát. De nem tehettem. Én csak a barátja lehetek, más nem. Évek alatt megtanultam megelégedni ennyivel. Mindig is fájt, hogy nem lehetek őszinte vele, hogy nem mondhatom el az igazat. Amikor a kapcsolataimról kérdezett, kitérő választ adtam. Nem mondhattam el, hogy számomra csak a testi vágy kielégítése az, ha valakivel elmegyek. A szemében én egy playboy vagyok, aki élvezi az életet. Meghagytam ebben a hitben.
Péter az ablaknál állt, háttal nekem, és a városi fényeket bámulta.
– Tessék, igyál – nyújtottam felé a vörösboros poharat. – Akarsz róla beszélni? – fogtam át a vállát, hogy magammal húzzam a kanapé felé.
"Tudom, mazoista vagyok, hogy végig akartam hallgatni, hogy mennyire szerelmes."
– Megcsalt – mondta tömören. – Rajtakaptam, és szakítottam vele. Olyan üresnek érzem magam. Úgy hiszem szerettem… – bámult a pohara mélyére –, de mégsem. Fogalmam sincs… Kétségbe ejt, hogy magam sem tudom mit érzek igazán.
Ezután csend. Nem szólaltunk meg, némán ittuk ki a poharainkat. Éreztem, hogy kezdek részegedni.
Péter lassan felém fordult, arcán keserűség, szemében láttam a fájdalmat, de valami mást is. Mintha egy apró remény lángja gyúlt volna ki a szívemben. Hiába szerettem évek óta, sosem mertem bevallani az érzéseimet. Féltem az elutasítástól, attól, hogy elveszítem a barátságukat.
Ahogy az idő múltán csökkent Péter szomorúsága én egyre feszélyezettebb lettem. El kellett volna mondanom az igazságot, de torkomban rekedt a szó.
Hajnal felé Péter váratlanul közelebb csúszott, gyengéden megsimogatta az arcom. A szívem a torkomba ugrott. Tekintetében valami olyat láttam, amit évek óta reméltem, de sosem hittem volna, hogy valóság lesz. De nem így akartam, nem megtört szívvel, és részegen.
A következő pillanatban Péter magához húzott, és forró csókot nyomott az ajkamra.
– Péter! Mit csinálsz? Részeg vagy – toltam el.
Nem törődve vele, a tenyerét a tarkómra tette, és magához húzott egy csókra. Istenem, mennyei ez az érzés, kezdtem olvadni a kezei között.
– Tamás, nem is vettem észre, hogy ennyire helyes vagy! – suttogta a fülem mellett, majd a nyakamba csókolt, amitől a testemen végigfutott a vágy.
– Péter. Ne szórakozz! Mi a fenét művelsz? – próbáltam ismét eltolni magamtól, de nem engedte.
Válasz helyett megint megcsókolt, és folytatta a simogatást, amivel a mennyország kapujába repített. Az izgalmam szétfeszítette nadrágom. Megdöbbenve láttam, hogy nem csak én voltam ebben az állapotban. Elvesztem, már képtelen voltam ellenállni a vágyaimnak, viszonoztam a becézgetését, az ölelését, a csókjait.
Amikor felkelt a nap, nem volt az ágyban. Olyan volt, mintha egy csodálatos álomból ébredtem volna. De ez volt életem leghevesebb álma, amit soha nem felejtek el. A keménységem lüktetéséből éreztem, hogy még mindig a hatása alatt vagyok. Elkeseredetten keltem fel, felkészültem a legrosszabbra, a barátságuk elvesztésére.
Ahogy kiléptem a hálószobából, megláttam Pétert a konyhában, amint mosolyogva készíti a reggelit. Gyomrom is összeszorult.
– Jó reggelt hétalvó! – köszöntött.
A hangjára összerezzentem. „Mégsem álom volt?”
– Mi az? – villantotta rám mosolyát. – Úgy nézel, mintha szellemet látnál. Lefagyasztott a szépségem? – már vigyorgott. – Ha magadhoz tértél, gyere enni. Készítettem reggelit, amig te húztad a lóbőrt – közben mellém lépett, és adott egy puszit a homlokomra.
Odavonszoltam magam az asztalhoz, és leültem. Nem mertem a szemébe nézni, úgy szólaltam meg.
– Beszélnünk kellene a tegnap éjszakáról… – kezdtem remegő hangon.
Péter félbeszakított.
– Igen, tudom – mondta –, de előbb együnk.
A tányéron gusztusos rántotta sonkával gazdagon megpakolva, aminek a falatkáit egymás után tettem be a számba, megrágtam, lenyeltem, de fogalmam sem volt róla, hogy finom-e. Csak Péter mosolygó arcát láttam, és az éjszakai csók emlékét éreztem a nyelvemen. Hálás voltam, hogy megadatott ez az ajándék, még akkor is, hogy valószínűleg nem tarthat örökké.
Reggeli után lepakoltam az asztalt, rendet raktam a lakásban. Halogattam a beszélgetést, mert féltem az elutasítástól. De tudtam, hogy nem kerülhetem el.
Összeszedtem a bátorságom, és leültem Péter mellé a kanapéra. A szívem hevesen vert, alig bírtam visszatartani a sírást. Nem akartam, hogy meglássa.
– Tamás…
– Péter…
Egyszerre szólaltunk meg. Szemébe pillantva olyat láttam, amire évek óta vártam, de nem tudtam elhinni, hogy igaz. „Ez csak szánalom.” Csillapítottam le a pillangókat a gyomrom mélyén.
– Kezd te – mosolygott.
– Tudom, hogy tegnap részegek voltunk… – kezdtem habogva. – De tudnod kell, hogy mit érzek – néztem a szemébe minden mindegy alapon. – Péter, szeretlek. Már évek óta szerelmes vagyok beléd – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülve, hogy lepakolhattam az évek óta cipelt mázsás terhet a mellkasomról. – Az éjszakával egy álmom vált valóra, amit nagyon szépen köszönök. De tudom, hogy neked ez más volt… megértem, hogy részedre nem azt jelentette, mint nekem. Ezért kérlek, ne utálj meg, és kérlek, adj egy kis időt, hogy fel tudjam dolgozni, hogy ismét tudjak a barátod len…
– Nem akarom! – szakított félbe hevesen.
Ez a két szó elég volt, hogy eleredjen a könnyem. A reménytelenség érzése leforrázta a testem, üres gömbbé változtam, ami csak lebeg a világmindenségben. Bekövetkezett, amitől rettegtem, ami miatt nem vallottam be neki, hogy mit érzek iránta.
– Rendben… Megértem… nem akarsz a barátom lenni…
– Nem, valóban nem akarok – döfte a tört még mélyebbre a szívemben.
– Kérlek, menj el – már csak ennyit voltam képes kinyögni.
Azt akartam, hogy elmenjen, mielőtt teljesen összeomlok. Érzékeltem, ahogy felállt a kanapéról és elindult az előszoba felé. „Kész… Ennyi… Vége…„
– Nem akarok csak a barátod lenni. A párod akarok lenni – nyújtott felém kis idő után egy zsebkendőt, majd átölelt. Nem is hallottam, hogy mikor jött vissza.
Ahogy felfogtam a szavait, kikerekedett szemmel ránéztem. Könnyeimen át láttam a mosolyát, és megéreztem, ahogy homlokon csókolt.
– Elhiszem, hogy megdöbbentél. Tudom, hogy mit érzel irántam, és már én is be merem vallani, hogy nem viszonzatlan. Kérlek, ne haragudj, hogy eddig tartott, amíg elfogadtam a saját érzéseimet. Hogy fájdalmat okoztam, azzal, ahogy próbálkoztam a kapcsolataimmal elnyomni magamban, hogy ki is vagyok valójában. Hogy megtagadtam a valódi érzéseim. Megrettentem, nem akartam elfogadni, harcoltam ellene. Most már tudom, hogy az irántad való érzéseim miatt volt kudarcra ítélve az összes kapcsolatom. Sajnálom, hogy eddig tartott megvívni a belső harcom – mély levegőt vett. – Tamás, én is szeretlek! – felém fordult, magához húzott, átölelt. – Adsz egy esélyt, hogy veled… újrakezdjem?