Kézirat (ha még nem akarod publikussá tenni)
- Részletek
- Írta: Gyenesné Heni
- Kategória: Kézirat (ha még nem akarod publikussá tenni)
Hátranyújtottam a kulacsot, mire felnevetett. Nem akartam félrenézni, megoldottuk így is, már meg volt a rutin.
– Tomi – nevettem. – Vedd el, kicsim! Anyának begörcsöl a karja.
Nem emlékszem, hogy végül hátrafordultam-e vagy sem. A fék csikorgása, a vakító fény és az éles csattanás maradt csak meg. Sikítottam.
Az álombéli sikoly összefolyt a valósággal. Szemem kipattant, de a testem nem mozdult. A pánik teljesen lebénított. Reszketve kaptam levegő után, a tüdőmbe áramló oxigén szinte szúrt.
A szobát szurokszín sötétség uralta. Nem az autóban ültem. A matrac besüppedt alattam. Ujjaim finoman megrezdültek, az élet lassan visszatért mozdulatlanná merevedett tagjaimba. Felültem, talpamat a hideg padlóra szorítottam. Belekapaszkodtam a jelenbe, ahogy a doktornővel gyakoroltuk. Kezem az éjjeliszekrényen kutatott. Felpattant a gyógyszeres doboz. Megdöntöttem, majd három szem fehér pirulát görgettem oda-vissza a tenyeremben. Ajkamhoz emeltem őket, nyelvem alatt tartva lassan feloldódtak. Leereszkedett az agyamat bénító köd. A vállamat nem feszítette hátra az idegesség, a combomban lévő izomrángás is pillanatok alatt szűnni kezdett.
Kibotorkáltam a szobából, majd lassan, csoszogva indultam el a folyosó végén lévő gyerekszobához. Halkan benyitottam, lábujjhegyen elosontam az ágyig. Centiről centire ereszkedtem lefelé, tekintetem végig a takaró alatt megbúvó kis gombócon tartottam. Mély sóhaj szakadt fel belőlem. Semmi baj. Csak álmodtam. Mosolyogva feküdtem hát vissza a saját ágyamba.
⁕
– Anikó! – lökött meg finoman Zsolt.
Morogva fordultam a másik oldalra. A vajas croissant illata bekúszott az orromba. A baracklekvár édes ízét már a nyelvemen éreztem. Nagyot nyeltem, majd kinyitottam a szemem. Zsolt rám mosolygott, majd az ölembe tette a megpakolt tálcát. A péksütemény még meleg volt, a kávé gőzölgött mellette a csorbaszélű, pöttyös bögrében. A finomságok mellé fektetett hófehér rózsa bódítóan illatozott.
– Jó reggelt! – köszöntött a férjem mellém ülve.
– Lemaradtam valamiről?
– Már nem is kedveskedhetek a feleségemnek?
– Ellenkezőleg – tettem félre a tálcát, hogy közelebb húzódhassak hozzá. – Sűrűbben is csinálhatnád.
Megpusziltam az arcát, majd a szekrényhez fordultam. A pirulák a tenyerembe simultak. Zsolt arca megkeményedett, nyoma sem maradt a jókedvének. Hátradöntöttem a fejem, a gyógyszer lecsúszott a torkomon. Nekidőltem a háttámlának, megdörzsöltem a szemem, majd számba vettem a mai napi teendőket.
– Délelőtt dolgozok, de ne felejtsd el, hogy négyre megyek az oviba.
Zsolt állkapcsán megrándult egy izom. Felsóhajtott.
– Anikó…
– Tudom, tudom – vágtam közbe. – Ma délután neked is megbeszélésed van, de most a kirándulásról lesz szó. Nem hagyhatom ki, sajnálom.
Kipattantam az ágyból, belebújtam a papucsomba, és elindultam Tomi szobája felé. Hallottam Zsolt lépteit magam mögött.
– Kisfiam – nyitottam be. – Ideje felkelni! Mindjárt kész a reggeli!
A kockatorony megadta magát a szobát átszelő huzatnak, és kopogva omlott darabokra. Figyelmem a guruló kockákra összpontosítottam. Csikorgás, ropogás, csattanó visszhang. Megráztam a fejem. A nyugtatót kísérő köd körülöttem lebegett. Fehér vattapamacsként fedve el a nemkívánt emlékeket. Rémálmaim ébren is követtek. Igyekeztek áttörni az eléjük állított akadályokon. A kábulat volt az én védfalam, a várárkom, amin semmi sem juthatott át az engedélyem nélkül.
– Tomi, kelj fel, kincsem! – fordultam ismét az ágy felé. – Öltözködj!
Elindultam a konyha felé. Zsolt még mindig a hálószoba ajtajában állt, kezében a telefonnal. Tekintete sötét volt, megkínzott. Arcán egyetlen könnycsepp tört utat, nedves, csillogó csíkot hagyva borostás állán. Már a nyelvem hegyén volt a kérdés, miért sír, de csöndben maradtam. Noszogatott egy halk suttogás, hogy menjek tovább. A reggeli most a legfontosabb.
Kipakoltam a pultra a zöldségeket, kenyeret fektettem a tányérra. Vékony vajréteget húztam rá, mert Tomika csak így szereti. Zöld, piros és sárga szivárványt pakoltam a szelet köré, aprólékos gonddal tologatva a műalkotásomat.
A háttérben felsejlő beszélgetésből pusztán foszlányok jutottak el hozzám. A köd szépen dolgozott.
– Krasznay doktornőt kérem – hallottam Zsolt hangját. – Kemenes Zsolt keresi. Köszönöm!
Doktornő. Krasznay. Ismerős név volt, biztosan hallottam már valahol.
– Zsolt – szóltam hátra a vállam fölött. – Szólj Tominak, hogy igyekezzen! Kész a reggeli!
– Elnézést, doktornő, hogy ilyen korán zavarom. Azt hiszem, jobb volna, ha ma bemennénk Önhöz. Igen. Sokkal. Nem tudom.
– Zsolt – fordultam meg a tányért az asztalra téve. – Tamás! Gyere, kicsim!
– Köszönöm. Tizenegyre ott vagyunk.
– Hol van ez a gyerek? – toppantottam. – Mondtam neki, hogy igyekezzen! Elkésünk az oviból.
Zsolt felém lépett, ajkát összepréselte. Nem volt kedvem foglalkozni vele. A bőröm alatti bizsergető viszketés az őrületbe kergetett. A feszültség a bensőmben tekergett. Ide-oda toporogtam. Vállamat masszírozva igyekeztem összeszedni magam.
– Miért lapoztad el a naptárat? – álltam meg a komód előtt. – Még csak május van.
– Szívem…
– Miért van a naptár szeptemberhez lapozva?
– Anikó, ez így nem lesz jó. Ülj le kicsit, hadd…
A mellkasom összeszorult. A gomolygó köd oszlani kezdett, az ajtók ropogva szakadtak darabokra. A fémes csattanás olyan erővel zúgott fel, hogy be kellett fognom a fülem. Lélegzetem bennszorult, térdre zuhantam. A nyomás összepréselte a gerincem. Levegőt akartam venni, de nem ment. Fulladozni kezdtem.
A füst marta a torkomat. Az olaj szúrós szaga az orromba kúszott. Karjaim közt szorongatva Tamás pici testét ordítottam. Zokogásom nem csillapodott, égett a légcsövem. A mentő szirénázva közeledett.
Zsolt megragadta a karom, talpra rántott, majd óvatosan leültett a székre. Fejemet a vállára hajtottam.
– Édesem, lélegezz! – rázott meg finoman.
Karjában ringatózva ráztam a fejem. Próbáltam kitörölni a feltolakodó emlékeket. A rémálom eljött értem. A csikorgás újra és újra felhangzott, a csattanás elkerülhetetlenné vált.
– Nem akarom, nem megy – szajkóztam újra és újra.
– Anikó.
Elmém legmélyén könyörögtem, sikoltoztam a kábult zsibbadás után. Hívtam magamhoz, csalogattam a szürkés párát, míg elég közel nem ért hozzám. A pánik lassan távolodott, a köd visszanyerte uralmát az elmém felett. Ellazult a testem, a levegő ismét akadálytalanul áramlott a tüdőmbe. Felemeltem a fejem, tekintetem megtalálta Zsoltét. Elkínzott, gyötrelmes arckifejezésétől elfacsarodott a szívem.
Neszezés vonta magára figyelmem. A folyosón apró talpak csattogó közeledése. Plüssmackó lengedezett vidáman a levegőben. Mosolygó, kipirult arcú kisfiú futott felém integetve.
Az előbbi őrület eltűnt. Száműztem a fájdalommal együtt. Letöröltem könnyeimet, megsimítottam a férjem borostás arcát.
– Ideje lenne borotválkoznod. – Nyomtam egy puszit az orrára. – Menj csak! Addig megetetem Tomit.
Felálltam, Zsolt karja lehullott a derekamról. Már nem csak egy könnycsepp tört utat magának. Kihúztam a széket, és boldogan mosolyogtam.
– Gyere, kicsim! Kész a reggelid!
- Részletek
- Írta: Gyenesné Heni
- Kategória: Kézirat (ha még nem akarod publikussá tenni)
A fejéhez kapott, majd nyögve feltornázta magát ülőhelyzetbe. Már várta az ismerős émelygést, a gyomorszorító, szédülős megkönnyebbülést, de nem történt semmi. Homlokát ráncolva nézett körbe. Jack a temetőben ébredt.
Süvített a szél. A fák lombjai összeölelkeztek a magasban. Jack talpra szökkent. Fürgesége még magát is meglepte. Vagy harminc éve nem ugrált fel sehonnan. Térdei nehezen viselték a túlsúly okozta megterhelést.
Tekintete megakadt a szürke sírköveken. Körös-körül csak sírkövek, fűszálak és emberek voltak.
– Mi a fene? – indult el tétován a fejét vakargatva.
A sötétben apró fénypontokként fáklyák világítottak. Emberek kisebb csoportjai állták őket körbe, vidáman kacarászva beszélgettek. Jack kilépett az aszfaltozott sétaútra és találomra jobb kéz felé fordult. A társalgók egyike sem méltatta a figyelmére.
A temető ismerős volt számára. A város szélén feküdt, de Jack utoljára akkor járt itt, mikor az anyját temették. Annak meg legalább tíz éve már. Mi a fenét keres akkor most itt? Léptei nyomán újabb és újabb fáklyák gyulladtak az út mentén. Az első alkalommal meglepetten pislogott. A sokadik fáklyát szinte figyelmen kívül is hagyta. Biztosan mozgásérzékelős vacakok, amiket a tévében is látott. Hihetetlen manapság, miket fel nem találnak!
– Üdvözöllek!
Jack a hang irányába fordult. Egy barna hajú nő lépett mellé az egyik fa árnyékából. Hosszú, hófehér esküvői ruhát viselt. A derekánál csipkézett, fűzős darab volt. Furcsán ismerősnek tűnt számára. De vajon kin látott ilyet utoljára?
– Helló – préselt ki Jack magából egy üdvözlésfélét.
– Még új vagy – mosolygott rá. – Láttam, mikor megérkeztél. Gondoltam, üdvözöllek. Mindenkinek jól szokott jönni a segítség.
– Már meg ne bántódj, kedves – vakarta meg Jack zavarában az állát –, de mégis miben tudnál nekem segíteni? Hacsak azt nem láttad, melyik tetű haverom cibált ki ide engem az éjszaka közepén holtrészegen.
A nő egy pillanatra elbizonytalanodott, de mosolya továbbra sem tűnt el. Belekarolt a férfiba, és maga után húzta. Jack felvonta a szemöldökét. Nem szokott ő hozzá, hogy ilyen csinos hölgyek karonfogva sétálgassanak vele.
– Nézd csak, ott a kápolna! – mutatott előre a nő a házak közt magasodó épület irányába.
Vékony ujjai, porcelánszín bőre magára vonta Jack figyelmét. Fehér volt, akár a hó. Tekintete felkúszott a nyakára. Karcsú és hosszú. Pont, ahogy egy ilyen szépséget megálmodni merészelt. Arca telt, kedves vonásaitól még neki is mosolyogni támadt kedve. Tudom már, kire emlékeztetsz – gondolta Jack. – A feleségem viselt ilyen cirádás csipkerongyot. Jacknek eszébe jutott az esküvője napja. Abban a kápolnában tartották harminc évvel ezelőtt, amelyre a nő is mutatott. Emlékei közé kúszott a boldogság, amit azon a napon érzett. Élete két legfontosabb eseményének egyike, míg minden el nem romlott.
– Honnan érkeztél? – kérdezte a nő.
Csilingelő hangja elterelte figyelmét a kellemetlen emlékekről. Kékeszöld tekintetében ragyogva tükröződtek vissza a ragyogó fáklyák fényei.
– Itt élek a városban – válaszolt Jack.
– Azt hittem, te is afféle utazó lélek vagy. Hogy elköltöztél, aztán most a családod visszahozatott a szülőhelyedre.
Jack homloka már barázdákat öltött egyszerű ráncok helyett. Ez a nő furcsa dolgokat mondott. Teljesen összezavarta.
– Kérdezhetek valamit?
A nő bólintott. Jack végig futatta tekintetét újra a fehér ruhán.
– Miért pont mennyasszonyi ruha?
A nő a kápolna felé pillantott, szeme sarkában könnycseppek csillogtak. Mosolya szomorú volt, Jack szinte megsajnálta.
– Ezt viseltem utoljára – simított végig a fehér selymen –, mielőtt darabokra hullott az életem.
Jack gyomra összeszorult. Akár Edith is mondhatta volna ugyanezt. Tisztán emlékezett rá, mikor újdonsült felesége a nászúton a fejéhez vágta a jegygyűrűt. Nem értem, miért mentem egyáltalán hozzád, te részeg disznó! – visszhangzottak a fájó szavak, mire Jack csak vigyorgott. Egy üveg whiskey után a világon mindent szórakoztatónak talált, még a felesége könnyekben úszó tekintetét és dühtől vöröslő arcát is.
– Ó, ezeket a fiúkat nagyon kedvelem! – Állát megemelve egy kisebb csoport felé intett. – Jópofa történeteik vannak véget nem érő partikról.
– Azt elhiszem – horkantott egyet a férfi.
Egy csapat mellett haladtak el, akik bőrdzsekit és motoroscsizmát viseltek. A férfiak bőrnadrágban és farmerben feszítettek, kezükben sörösüveggel. Jack várta, hogy rátörjön az ismerős sóvárgás, hogy egek, mennyire kellene neki is egy ital, de nem történt semmi. Valójában, mióta csak felébredt, nem történt semmi. Sem ijedtség, sem rosszullét, sem vágyakozás. Nem érzett legbelül különösebben semmit sem. Ez az egész hely nagyon furcsa.
– Szóval elárulod végre, hogy mi zajlik itt? – nézett a nőre. – Valamiféle kosztümös buliba csöppentem?
– Annak is nevezhetjük, ha úgy könnyebb – kuncogott.
Idő közben észre sem vette, de körbejárták a temetőt. A nő megtorpant, ezzel Jacket is megállásra késztette. Kedves tulajdonsága inkább frusztrálóvá vált az eltelt idő alatt. Senki sem mosolyoghat folyamatosan. Még a végén megreped az arca.
– Menj csak! – mutatott előre karját kinyújtva. – Itt leszek, ha kérdésed volna.
– Volna. Mégis mit keresünk mi itt?
A nő elkomorult, tekintete a távolba révedt. Megrántotta a vállát.
– Várunk… valamire vagy valakire. Nem tudom, valójában mire vagy kire, de mind várunk. Jönni fognak értünk, ez biztos.
Megrázta magát, mint aki álomból ébred. Arca ismét felragyogott. Búcsút intett, és eltűnt a következő sarkon beszélgetők tömegében.
Jack megrázta a fejét. A temető, a menyasszony, az eltemetett múltja súlyos teherként nehezedett a vállára. A felesége halvány emléke és a vele járó veszteség romba döntötte az életét. Lassan kerülgetve a köveket abba az irányba indult, amerre a nő mutatott. Pontosan tudta, hol kell megállnia, hisz az anyja sírja is itt volt.
Jack a sírkövet bámulta. A kígyóként tekergő balsejtelem most a torkát szorongatta. Ujjaival végig simította a frissen vésett betűket. Jobbján megcsillant a fény. Jack zavartan emelte fel a kezét. A karikagyűrű ott csillogott egykori helyén. Hogy kerül ez ide? Hiszen már évek óta nem látta. Ez volt az utolsó vagyontárgya, amit zaciba vágott, hogy sört és pálinkát vehessen vacsorára. Élete minden baklövése lepergett előtte. A kudarccá vált házassága, a sehogyan sem sikerült karrierje, a családja lemondó tekintete, hogy sosem változik majd meg. A barátok lassan köddé váltak. Idővel semmi sem jelentett többet, mint az alkohol, amit kunyerálva, ha kellett, de megszerzett magának.
Jack visszatekintett a sírkőre, elszakítva magát az emlékektől. Még egyszer elolvasta, ám ezúttal pontosan emlékezett rá, hogyan került ide.
– Várunk valamire – suttogott. – Csak egy kicsit várnunk kell! Jönnek majd, csak várnunk kell.
A férfi lekuporodott a szürke gránit tövébe, arcát a hűs kőre fektette. A csillagok fényesen ragyogtak fölötte. Talán megnyílik majd a tintafekete ég, vagy a csillagok ragyognak majd fényesebben. A múlt árnyai elköszönnek, a hibák nem kísértik majd többet. Ajkát reszketeg sóhaj hagyta el.
– Csak várnunk kell.
- Részletek
- Írta: Tóth Timea
- Kategória: Kézirat (ha még nem akarod publikussá tenni)
Elment már? Vagy csak messze van?
A mennyei birodalomba vagy a pokolba került?
Testünk és lelkünk, hol jár a halálunk után?
Elhagy minket a lélek, mégis itt marad, örökre árván.
Egyet tehetünk,
Ültessünk Fát.
Testvéreinknek, akiket elvesztettünk,
Csak Ültessünk Fát,
Apukád, Anyukád Itt hagyott?
Isten csak annyit kér: Ültess Fát!
Tehát Ültess Fát!
Csak Ültess Fát!
Te csak Ültess Fát!
Egyet tehetünk,
Ültessünk Fát.
- Részletek
- Írta: Tóth Timea
- Kategória: Kézirat (ha még nem akarod publikussá tenni)
Ha reggel van s az óra nem szól.
Elalszol? – Pillangó.
Ha dél van és a leves hideg.
Megfázol? – Kígyó.
Ha este van es az ágyad üres.
Magányos vagy? – Sárkány.
Ha reggel.
Délben.
Este.
Kiben is bízol?
Csak Magadban!
Higgy Magadban!
Most Magadban!
Pont Magadban!
Szövegszépítők Pannonius Irodalmi Kör
Unod már a sablonos mondatokat és a fantáziátlan történeteket? Szeretnél kitörni a szürkeségből és lenyűgöző műveket alkotni? Akkor a Szövegszépítők Pannonius Irodalmi Kör a te helyed!
