Tik-tak. Tik-tak. A másodpercek teltek, az óra kattogása egyre erősödött. A szívem vele együtt dobbant.
Még húsz másodperc.
Minden szőrszálam égnek állt. Az orrom viszketett, a karmaim a földbe vájtak.
Még tizenöt másodperc.
A hold ragyogott a fák felett. Mindig lenyűgözött a tintakék, éjszaki égbolt, a rajta ezüstként csillogó fénypontok. A bokrok mögül egyenként lépett elő a klánom többi tagja. Szürke, barna, ezüst, vörös villanások, ahogy bundájuk kivált a zöld ösvényből.
Még tíz másodperc.
A bőröm bizseregni kezdett. A forróság a szívemből indult, végig száguldott az ereimben. A vérem összekavarodott a varázzsal, ami velem született. Megvetettem a lábam a földön, gerincem ívbe feszült.
Még öt másodperc.
Az izgatottság hullámokban söpört át a tisztáson. A mágia alakot öltött, örvényként kavargott. A földről felkapott falevelek körültáncoltak. A fák vonalában álló rókák egyszerre emelték a fejüket az örvény csúcsának irányába. A forgószél megragadta a testemet. Bár nem mozdultam, a bundám semmivé lett. Tagjaim recsegve-ropogva nyúltak meg. Koponyám minden apró centivel átalakult. A vörös szőrszálak rozsdaszínben csillogó hajzuhataggá váltak.
Három.
Négy láb helyett már csak kettő tapadt a talajra.
Kettő.
Ujjaimmal a smaragdzöld füvet markoltam. A zöld szálak a tenyeremet csiklandozták, ajkam megrezdült az ismeretlen érzés nyomán.
Egy.
A szél semmivé vált. Az örvény elragadta egykori formám, helyét átvette egy nyúlánk, erős, emberi test. Csupasz hátamat a furcsa hosszúságú szálak csiklandozták. Érdeklődve húztam szemem elé a tincseket. Mancsaim kecses, fehér ujjakká váltak, végükön kerek, gyöngyházfényű körmökkel. A fekete, vastag szaruréteg helyét átvette ez a vékony képződmény. El sem tudtam képzelni, hogy lennék képes vele a földet ásni.
Tekintetemmel a körém sereglett arcokat kutattam. A hosszú fülek ide-oda forogtak zajok után kutatva. A tömeg kettévált, mikor az apám a félhomályból elindult felém.
– Boldog 100. születésnapot! – nézett rám büszkén.
Elmosolyodtam. Az izgatottságtól bizsergett a testem. Eljött a pillanat, végre kiléphetek az erdő rejtekéből.
– Fogd! – Apám fogai közt egy rézvörös órát tartott. – Egy órád lesz. Légy óvatos, Kazua!
Bólintottam, majd ügyetlenkedve, reszkető kézzel magamhoz szorítottam a ketyegő szerkezetet. A szívem minden dobbanása a másodpercek kattogásához igazodott. Tekintetemmel a holdfényben fürdő falut figyeltem.
– Mókás éjszakánk lesz – suttogtam mosolyogva.
