Hátranyújtottam a kulacsot, mire felnevetett. Nem akartam félrenézni, megoldottuk így is, már meg volt a rutin.
– Tomi – nevettem. – Vedd el, kicsim! Anyának begörcsöl a karja.
Nem emlékszem, hogy végül hátrafordultam-e vagy sem. A fék csikorgása, a vakító fény és az éles csattanás maradt csak meg. Sikítottam.
Az álombéli sikoly összefolyt a valósággal. Szemem kipattant, de a testem nem mozdult. A pánik teljesen lebénított. Reszketve kaptam levegő után, a tüdőmbe áramló oxigén szinte szúrt.
A szobát szurokszín sötétség uralta. Nem az autóban ültem. A matrac besüppedt alattam. Ujjaim finoman megrezdültek, az élet lassan visszatért mozdulatlanná merevedett tagjaimba. Felültem, talpamat a hideg padlóra szorítottam. Belekapaszkodtam a jelenbe, ahogy a doktornővel gyakoroltuk. Kezem az éjjeliszekrényen kutatott. Felpattant a gyógyszeres doboz. Megdöntöttem, majd három szem fehér pirulát görgettem oda-vissza a tenyeremben. Ajkamhoz emeltem őket, nyelvem alatt tartva lassan feloldódtak. Leereszkedett az agyamat bénító köd. A vállamat nem feszítette hátra az idegesség, a combomban lévő izomrángás is pillanatok alatt szűnni kezdett.
Kibotorkáltam a szobából, majd lassan, csoszogva indultam el a folyosó végén lévő gyerekszobához. Halkan benyitottam, lábujjhegyen elosontam az ágyig. Centiről centire ereszkedtem lefelé, tekintetem végig a takaró alatt megbúvó kis gombócon tartottam. Mély sóhaj szakadt fel belőlem. Semmi baj. Csak álmodtam. Mosolyogva feküdtem hát vissza a saját ágyamba.
⁕
– Anikó! – lökött meg finoman Zsolt.
Morogva fordultam a másik oldalra. A vajas croissant illata bekúszott az orromba. A baracklekvár édes ízét már a nyelvemen éreztem. Nagyot nyeltem, majd kinyitottam a szemem. Zsolt rám mosolygott, majd az ölembe tette a megpakolt tálcát. A péksütemény még meleg volt, a kávé gőzölgött mellette a csorbaszélű, pöttyös bögrében. A finomságok mellé fektetett hófehér rózsa bódítóan illatozott.
– Jó reggelt! – köszöntött a férjem mellém ülve.
– Lemaradtam valamiről?
– Már nem is kedveskedhetek a feleségemnek?
– Ellenkezőleg – tettem félre a tálcát, hogy közelebb húzódhassak hozzá. – Sűrűbben is csinálhatnád.
Megpusziltam az arcát, majd a szekrényhez fordultam. A pirulák a tenyerembe simultak. Zsolt arca megkeményedett, nyoma sem maradt a jókedvének. Hátradöntöttem a fejem, a gyógyszer lecsúszott a torkomon. Nekidőltem a háttámlának, megdörzsöltem a szemem, majd számba vettem a mai napi teendőket.
– Délelőtt dolgozok, de ne felejtsd el, hogy négyre megyek az oviba.
Zsolt állkapcsán megrándult egy izom. Felsóhajtott.
– Anikó…
– Tudom, tudom – vágtam közbe. – Ma délután neked is megbeszélésed van, de most a kirándulásról lesz szó. Nem hagyhatom ki, sajnálom.
Kipattantam az ágyból, belebújtam a papucsomba, és elindultam Tomi szobája felé. Hallottam Zsolt lépteit magam mögött.
– Kisfiam – nyitottam be. – Ideje felkelni! Mindjárt kész a reggeli!
A kockatorony megadta magát a szobát átszelő huzatnak, és kopogva omlott darabokra. Figyelmem a guruló kockákra összpontosítottam. Csikorgás, ropogás, csattanó visszhang. Megráztam a fejem. A nyugtatót kísérő köd körülöttem lebegett. Fehér vattapamacsként fedve el a nemkívánt emlékeket. Rémálmaim ébren is követtek. Igyekeztek áttörni az eléjük állított akadályokon. A kábulat volt az én védfalam, a várárkom, amin semmi sem juthatott át az engedélyem nélkül.
– Tomi, kelj fel, kincsem! – fordultam ismét az ágy felé. – Öltözködj!
Elindultam a konyha felé. Zsolt még mindig a hálószoba ajtajában állt, kezében a telefonnal. Tekintete sötét volt, megkínzott. Arcán egyetlen könnycsepp tört utat, nedves, csillogó csíkot hagyva borostás állán. Már a nyelvem hegyén volt a kérdés, miért sír, de csöndben maradtam. Noszogatott egy halk suttogás, hogy menjek tovább. A reggeli most a legfontosabb.
Kipakoltam a pultra a zöldségeket, kenyeret fektettem a tányérra. Vékony vajréteget húztam rá, mert Tomika csak így szereti. Zöld, piros és sárga szivárványt pakoltam a szelet köré, aprólékos gonddal tologatva a műalkotásomat.
A háttérben felsejlő beszélgetésből pusztán foszlányok jutottak el hozzám. A köd szépen dolgozott.
– Krasznay doktornőt kérem – hallottam Zsolt hangját. – Kemenes Zsolt keresi. Köszönöm!
Doktornő. Krasznay. Ismerős név volt, biztosan hallottam már valahol.
– Zsolt – szóltam hátra a vállam fölött. – Szólj Tominak, hogy igyekezzen! Kész a reggeli!
– Elnézést, doktornő, hogy ilyen korán zavarom. Azt hiszem, jobb volna, ha ma bemennénk Önhöz. Igen. Sokkal. Nem tudom.
– Zsolt – fordultam meg a tányért az asztalra téve. – Tamás! Gyere, kicsim!
– Köszönöm. Tizenegyre ott vagyunk.
– Hol van ez a gyerek? – toppantottam. – Mondtam neki, hogy igyekezzen! Elkésünk az oviból.
Zsolt felém lépett, ajkát összepréselte. Nem volt kedvem foglalkozni vele. A bőröm alatti bizsergető viszketés az őrületbe kergetett. A feszültség a bensőmben tekergett. Ide-oda toporogtam. Vállamat masszírozva igyekeztem összeszedni magam.
– Miért lapoztad el a naptárat? – álltam meg a komód előtt. – Még csak május van.
– Szívem…
– Miért van a naptár szeptemberhez lapozva?
– Anikó, ez így nem lesz jó. Ülj le kicsit, hadd…
A mellkasom összeszorult. A gomolygó köd oszlani kezdett, az ajtók ropogva szakadtak darabokra. A fémes csattanás olyan erővel zúgott fel, hogy be kellett fognom a fülem. Lélegzetem bennszorult, térdre zuhantam. A nyomás összepréselte a gerincem. Levegőt akartam venni, de nem ment. Fulladozni kezdtem.
A füst marta a torkomat. Az olaj szúrós szaga az orromba kúszott. Karjaim közt szorongatva Tamás pici testét ordítottam. Zokogásom nem csillapodott, égett a légcsövem. A mentő szirénázva közeledett.
Zsolt megragadta a karom, talpra rántott, majd óvatosan leültett a székre. Fejemet a vállára hajtottam.
– Édesem, lélegezz! – rázott meg finoman.
Karjában ringatózva ráztam a fejem. Próbáltam kitörölni a feltolakodó emlékeket. A rémálom eljött értem. A csikorgás újra és újra felhangzott, a csattanás elkerülhetetlenné vált.
– Nem akarom, nem megy – szajkóztam újra és újra.
– Anikó.
Elmém legmélyén könyörögtem, sikoltoztam a kábult zsibbadás után. Hívtam magamhoz, csalogattam a szürkés párát, míg elég közel nem ért hozzám. A pánik lassan távolodott, a köd visszanyerte uralmát az elmém felett. Ellazult a testem, a levegő ismét akadálytalanul áramlott a tüdőmbe. Felemeltem a fejem, tekintetem megtalálta Zsoltét. Elkínzott, gyötrelmes arckifejezésétől elfacsarodott a szívem.
Neszezés vonta magára figyelmem. A folyosón apró talpak csattogó közeledése. Plüssmackó lengedezett vidáman a levegőben. Mosolygó, kipirult arcú kisfiú futott felém integetve.
Az előbbi őrület eltűnt. Száműztem a fájdalommal együtt. Letöröltem könnyeimet, megsimítottam a férjem borostás arcát.
– Ideje lenne borotválkoznod. – Nyomtam egy puszit az orrára. – Menj csak! Addig megetetem Tomit.
Felálltam, Zsolt karja lehullott a derekamról. Már nem csak egy könnycsepp tört utat magának. Kihúztam a széket, és boldogan mosolyogtam.
– Gyere, kicsim! Kész a reggelid!
